Mi lesz ezután? Mi történik, ha meghal az az ember, aki látszólag összekovácsolta a nemzetet, vajon kipukkad az ország egységének illúziója? Leszámolnak a fehérekkel, beköszönt az anarchia? Vagy a politika és a társadalom képes lesz továbbvinni azt az örökséget, amit a szimbólummá vált Madiba hagyott rájuk? Ezernyi kérdés hangzott el az elmúlt egy évben Dél-Afrikában és Dél-Afrikával kapcsolatban, de ezek közül a legfontosabb kérdés mégis ez utóbbi. Az pedig, hogy ez sikerül-e nem csak itt és most, hanem az egész világ számára szolgálhat tanulságokkal, és lehet próbája egy olyan rendszernek, ami éppen az apartheidből kilábaló Dél-Afrika okán vált modellé az átmenet útjára lépő államok számára. Az átmenet ugyanis kemény dió. Egy diktatórikus, elnyomó, igazságtalan államberendezkedést vagy anarchikus, polgárháborús állapotot felváltani egy sérülékeny, és éppen megszülető demokratikus kormányzással a lehető legnagyobb kihívás a politikusok számára. Az ilyen társadalmak rendszerint végletesen megosztottak és súlyosan traumatizáltak, de a gyógyulás és a gazdasági, politikai fejlődés érdekében szembe kell nézniük a múlttal. Mindegy, hogy egy latin-amerikai katonai diktatúráról, egy afrikai véres és elhúzódó polgárháborúról vagy államszocializmust megélő országokról beszélünk, a társadalom széles rétegei minden esetben érintettek a korábbi bűnök elkövetésében, ezért a múlttal való szembenézés szükséges és igen keserű is egyben.

Igazságtétel és megbékélés

Persze a szembenézésre nincs igazán jó módszer, a társadalmi betegségre nincs igazán jó gyógyír, a felfoghatatlant és a feldolgozhatatlant épp felfogni és feldolgozni nem lehet, de a fennálló megosztottság és a jövő felé fordulás érdekében valamit minden esetben lépni kell. Mandela megbékélést hirdető politikája pedig éppen ebben hozott valami újszerűt. A népirtásért és etnikai tisztogatásokért felelős vezetők törvényszék elé állítása egy lehetséges és járható út, mint ahogy megmutatta ezt Ruandában vagy az egykori Jugoszláviában elkövetett emberiesség elleni bűncselekmények kivizsgálása esetén a hágai Nemzetközi Bíróság. Ez azonban nem oldja meg a társadalomba ágyazott sérelmek és feszültségek feldolgozásának kérdését. A rendszer-szinten működő erőszakosság és elnyomás elrendelőit és végrehajtóit többnyire képtelenség tömegesen büntetőeljárás alá vonni, de ennek nem csak a szervek teherbíró képessége lehet az akadálya. Dél-Afrikában például az évtizedekig tartó szegregáció eredményeképp a hatalmat magához ragadó fekete közösségből valójában hiányzott az a képzett, tanult, szakértő munkaerő, ami betölthette volna az eltávolított bűnös fehér rezsim után az állam- és közigazgatás működésében jelentkező űrt, az elnyomás és kirekesztés olyan hatékony volt, hogy szinte nem volt tanult fekete az országban. Az átmenetnek tehát a megbékélés szép elvén túl a haszonelvűség szerint is fokozatosnak kell lennie, különben az újjászülető rendszer eleve halálra van ítélve. Mandela nem csak a feketéket akarta felemelni a porból, a fehéreket is maga mellé kellett hogy állítsa a jövő érdekében.

Ő pedig látta, és értette mindezt. Tudta, hogy vékony jégen táncol, mikor a feketéktől megbocsátást vár el, és tudta, hogy nem nélkülözheti a fehérek támogatását sem az újjáépítésben, akiknek egyértelműen jelezni kellett, igenis helyük van az új politikai, társadalmi rendben. Nem kis szó, hogy a megbékélés és a párbeszéd elkötelezett híveként a több évtizedes elnyomó rendszer, az intézményesített rasszizmus sötétségéből egy csepp vér nélkül, pusztán tárgyalásos alapon sikerült átvezetnie egy mélységesen sérült társadalmat a demokratikus útra. Persze ennek ára volt, emberi történetekben mérve nem is kevés, de ezt az árat meg kellett fizetni, s közben a lehető legalacsonyabbra szorítani. A sikeres átmenet érdekében el kellett kerülni, hogy a fehér társadalom egészét kollektív bűnösként kezeljék, s el kellett kerülni azt is, hogy általános amnesztiával kivívják a fekete lakosság elsöprő haragját. Végül külföldi szakemberek bevonásával és a Mandelához hasonlóan szintén Nobel-békedíjas Desmond Tutu vezetésével 1995-ben életre hívták az Igazságtételi és Megbékélési Bizottságot (Truth and Reconciliation Comission, TRC), ami 1960-tól az 1994-es választásokig bezárólag volt hivatott vizsgálni az elé terjesztett ügyeket. Fontos eleme volt a rendszernek a széles körű társadalmi legitimáció, a demokratikus felépítés és az átláthatóság, aminek jelentőségét még az eredmények esetleges megkérdőjelezhetősége sem halványítja el.

Senki ne mondhassa, hogy nem tudott róla

Az Emberi Jogokkal Való Visszaélések Bizottsága az áldozatok felé fordult, és az országban fellelhető és élő összes nyelven tartott nyilvános meghallgatásokat. Ennek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az, hogy a fekete lakosság életében először a jog előtt egyenlőként felszólalva hallathatta a hangját, ráadásul országos sugárzású televíziókon és rádiókon keresztül hangja mindenhova el is ért, már önmagában tartást adott a közösségnek. Az általuk megélt és elmesélt borzalmak pedig lehetővé tették, hogy többé senki ne mondhassa, nem tudta mi zajlott országában. A dél-afrikai nép egyként ismerhette el az apartheid bűneit. Ezzel párhuzamosan az Amnesztia Bizottság a bűnösök felszólalására számított. Bárki kérhette bizottsági meghallgatását, hogy a nyilvánosság előtt számoljon be az általa elkövetett gyilkosságok, rablások, kínzások vagy egyéb tettek részleteiről. Ha valaki megbánás, bocsánatkérés nélkül ugyan, de vállalta bűneit, és be is tudta bizonyítani, hogy azok politikai indíttatásúak és nem egyéni haszonszerzésből vagy rosszindulatú, ártó szándékból fakadóak voltak, megkapta az amnesztiát. Természetesen emiatt érte a rendszert a legtöbb kritika, hiszen a fájdalom és a düh átmenetileg fokozódhatott az érintettekben, mikor végig kellett nézniük, amint valaki szabadon távozik rémtetteinek beismerése után. Ez az ár azonban hosszú távon és nagyobb ívben szemlélve úgy tűnik, megérte.

Mandela kérlelhetetlennek bizonyult a megbékélés kérdésében, minden olyan nyomásnak igyekezett ellenállni, ami a fehérek szereplésének, kultúrájának, jelképeinek eltörlésére irányult, elég, ha az összegyúrt, hibrid himnuszra gondolunk. Az Igazságtételi és Megbékélési Bizottság tagjaival együtt szentül hitte, a békés társadalom felé vezető egyetlen út nem a törvényszéki igazságszolgáltatás, hanem az, hogy hosszú idő után végre valóban átjárható hidakat építsenek az emberek közé. Hitt a kibeszélés, a feldolgozás és a megbocsátás erejében, és hitt abban, hogy a nemzet képes a bűnök és bűnösök néven nevezése után továbblépni, és a jövő felé fordulni. Azt, hogy ez az elképzelés életképes és összes hibájával együtt is hatékony volt, jól mutatja, hogy azóta több tucat hasonló bizottságot állítottak fel a világ átmenettel küszködő országaiban hol több, hol kevesebb sikerrel.

Az igazságtételi és megbékélési módszer sikerét nem könnyű felmérni, de fontosságát és a benne rejlő lehetőségeket mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az Európai Parlament emberi jogi albizottsága egyenesen javasolta, az uniós programok a jövőben lehetőség szerint vegyék figyelembe az átmeneti igazságszolgáltatási rendszerek megközelítéseit. Fontos szerepe lehetne egy társadalmi megbékélésre irányuló rendszer felállításának a közeljövőben többek között Szíria esetében is, bár sokan már most úgy vélik, egy hasonló bizottság működése ott csak újabb forrongásoknak adna alapot. Egy végletesen megosztott, törzsi, vallási csoportok közti ősi ellenségeskedésben fuldokló ország számára nehezen hozható gyógyulás, és talán ezért is különleges Dél-Afrika esete. A legsúlyosabb elnyomást megélő feketék Mandela személyében olyan vezért, erkölcsi világítótornyot tudhattak magukénak, aki a belé vetett bizalom okán képes volt véghezvinni azt, ami máshol könnyen elbukik. És Mandela személye hasonlóan fontossá vált a fehérek számára is.

Halála után tehát elsősorban nem az kerül mérlegre, hogy sikerült-e az átmenet, hogy az 1994-es első szabad választások, az apartheid vége óta eltelt húsz év milyen gazdasági és szociális reformokra volt elég, hanem az, hogy a megbékélés politikája mennyire hatolt mélyre a társadalom szövetében, hogy az általa összekovácsolt társadalom felnőtt-e a feladathoz, és képes-e talpon maradni. Tény ugyanis, hogy nem valósult meg maradéktalanul az ígért földosztás, a feketék a megszerzett politikai mellé nem kaptak gazdasági hatalmat, a fehérek pedig a korábbinál jóval kiszolgáltatottabbnak érzik magukat az ijesztő statisztikákat mutató, sokszor szociális frusztrációból fakadó bűnözési hullám ellen. Ezen problémák megoldása azonban csak akkor elképzelhető, ha Mandela távozásával nem illan el a társadalom egységének fontosságát valló megbékélési politika.