Bergendy István 54 évvel ezelőtt alapította meg a Bergendy együttest, amely a hetvenes években élte virágkorát, de még ma is létezik. A 73 éves zenészt punk gesztusairól, tragikus sorsú zenésztársáról, a Süsü filmzenéről és persze az Iskolatáskáról kérdeztük.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Ahogy jöttünk idefelé a Pasaréti úton, téged láttunk egy garázskaput reklámozó óriásplakáton, "Örök sláger" szlogennel?

Igen, azért vagyok rajta, mert a cégtulajdonos házaspár annak idején a Bergendy zenekar klubjában ismerkedett meg. Cserébe rendben tartják a kapumat, ami jó dolog, mert folyton bajom volt az enyémmel, állandóan a fejemre esett, meg hasonlók. Szóval ilyen hatalmas üzlet ez. [nevet]

Viszont nagyon összement a nyakadban az óra.

Igen, annak idején az NDK-ban lehetett öt márkáért ilyen nagy, műanyag zsebórákat kapni, olyan volt nekem. Vettem belőle tíz darabot, aztán mire mind elfogyott, vége is lett a szocializmusnak. Korábban is volt egyébként ilyen nyakba akasztható zsebórám, aminek az volt a legfontosabb oka, hogy harmonikáztam, és mivel a karórát a bal kézen szokás hordani, az folyton lejött, amikor bedugtam a bal kezem a harmonikába. Ezt a mostanit Helsinkiben vettem, viszont már digitális, és nem ketyeg sajnos.

Neked nagyon fontos volt, hogy a zenén kívül mindig legyenek ilyen punk gesztusok?

Igen, mindig. Bennem eleve volt már egy kettősség, mivel eleinte még vízilabdáztam a zenélés mellett, ami sokáig csak a jazzt jelentette. Ehhez jött aztán harmadikként az akkor még beatnek nevezett műfaj, főleg, amikor '67-től kimentünk külföldre játszani három évig. Felléptünk beatklubokban, ahol az volt számomra a legmegdöbbentőbb, hogy jöttek zenészek meghallgatni bennünket, méghozzá színjózanul, de pár percen belül teljesen készen voltak. Kérdezték, hogy nem kérek-e én is marihuánát. Én nagyon erős dohányos voltam akkoriban, öt doboz Munkást vagy Kossuthot szívtam el itthon naponta, odakint pedig Gitanes-t. Ezekhez képest én a marihuánát meg sem éreztem, úgyhogy mondtam is, hogy hagyjanak ezzel a hülyeséggel - ennyivel meg is úsztam a drogozást. Megismerkedtünk odakint zenészekkel - például a Free együttes tagjaival egy házban raktunk Svájcban. Ezek a srácok mindig olyan rongyosak voltak, noha sokszor annyi pénzért vették a ruháikat, mint mi, akik a legolcsóbb nejloningeket vásároltuk. Ezeket látva kezdtünk el lassan átállni egy másik gondolkodásmódra.

Na de ugyanezt idehaza nem lehetett megcsinálni.

Amikor a hatvanas évek legvégén hazajöttünk, és elmentünk az Ifjúsági Parkba, ott állt tízezer ember egyforma farmerban. Én meg akkor jöttem rá igazán, hogy zenészként kell valami plusz, ami megkülönböztet a tömegtől. Másképp kellene kinézni. Így hát 1971. június 5-e óta kopasz vagyok.

Voltak azért betyár képek Demjén Rózsiról is, ahogy bőrruhában, magas sarkúban pózol.

Igen, de az már jóval később. A Rózsi pont egy évvel azután került be a zenekarba, hogy mi hazajöttünk. Akkor volt egy kis pici, alig látható bajusza, ami nagyon rosszul állt neki, és halszálkás öltönyben járt. Amikor elmentünk először meghallgatni, el is csodálkozott, hogy "ti így jártok az utcán?" Én lehet, hogy bolond vagyok, de én bizony már akkor is így szálltam fel a villamosra, és most is így járok az utcán.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Az együttesedet legtöbben negyven éve már egy bizonyos szám miatt ismerik, ugye?

A mi legjobb munkánk a '73-as Hétfő című nagylemez volt. Nemcsak az első magyar dupla lemez volt, de egyben konceptalbum is, és minden szempontból hű lenyomata annak a kornak, amelyben éltünk. A nap minden órájához tartozott egy szám, vagyis összesen 24. Az öcsémnek, Péternek - aki amúgy másképp gondolkodik, mint én, másképp beszél, teljesen más világban él - akkor járt a fia, Peti iskolába. Mára filmrendező. Készült róla egy szám, az Iskolatáska, ami akkora sláger lett, hogy senkit nem érdekelt többé a lemez többi 23 száma. Azóta vagyunk mi elkönyvelve operettzenekarnak, noha egyébként nem is mi játszunk ezen a felvételen. El is mondom mindig a koncerteken, hogy gyerekek, ezt nem mi játsszuk ám, hanem az Állami Hangversenyzenekar vonósai, Sebestyén Ernő vezetésével. El is készült a felvétel egy csütörtöki napon, és péntek este megjelent nálam Sebestyén Ernő a lakásomon, hogy ő másnap utazik Nyugat-Németországba, és már nem tér vissza többé, úgyhogy kellene neki a gázsi. Hát innen-onnan sikerült összeszednem neki a pénzt, és soha többet nem is láttam. Illetve egyszer igen, amikor Bernstein Magyarországra jött, és ragaszkodott hozzá, hogy Sebestyén Ernő legyen a koncertmestere. De a lényeg az, hogy innentől kezdve ezzel a dallal azonosított bennünket mindenki, és hiába játszottunk mi jazzt, fúziós zenét, akármit, mert a mi világunk az volt, és még szégyelltük is magunkban ezeket a dalokat.

Pedig egy olyan dalon, mint például a Szellemvasút, semmi szégyellnivaló nincs.

A Szellemvasútat Latzin Norbert írta, aki egy külön történet. Nekem ő régi jó barátom volt, tizennégy éves múlt, amikor megismertem: én már egyetemre jártam, ő pedig a Zeneakadémia ugyanolyan csodagyereke volt, mint tíz évvel később Kocsis Zoltán. Norbert viszont '64-ben disszidált két barátjával, és végül Hollandiában egy ottani sztár zongoristája lett, akivel egész Európát bejárták. Aztán elege lett ebből az életmódból, és öt évvel később hazajött, a többi zenekarból pedig el is kezdték őt hitegetni, hogy persze, jöjjön csak, majd mennyi minden jó dolog lesz. Hát semmi nem lett, viszont elvették az útlevelét, nem mehetett évekig külföldre. Így került a Bergendybe, ahol elképesztő jó dolgokat csinált, mint például a már említett Szellemvasút vagy a Jöjj vissza, vándor. Nem ismertem nála tehetségesebb zenészt: soha semmit nem írt le, mert ahhoz már lusta volt, viszont emlékezetből képes volt elzongorázni például a Cherbourgi esernyők című film zenéjét, amelyet egyszer hallott. Én előtte azt hittem, hogy ilyen csak a mesében van, de Latzin Norbertnél tényleg láttam ilyet.

De nem maradt sokáig a zenekarban, miért?

Összevesztek a Rózsival, akivel a végén már beszélni sem voltak hajlandók. Újra kiment külföldre, megtalálta a régi haverokat, akik elvitték Münchenbe Udo Jürgenshez, aki hatalmas sztár volt a németeknél, és egyből le is akarta szerződtetni, ám az se jött össze, mert a Norbert részegen otthagyta, mondván, hogy borzasztó, amit a Jürgens csinál. Élete lehetősége lett volna, de neki nem kellett. Aztán el is tűnt, és évekkel később, '84-ben kaptuk a hírt, hogy ötnapos hullaként találták meg Kölnben egy hajléktalanszálló fürdőszobájában. Korábban néha mondogatta, hogy a régi rómaiak jól tudták, hogy annál nem lehet szebb halál, minthogy az ember beül a forró vízbe, felvágja az ereit, közben iszogat, és ahogy hűl a víz, és fogy a whisky, úgy fogy el belőle az élet. Hát ő tényleg megcsinálta.

Miután ő és Demjén is elment, a Bergendy elveszítette a két fontos szerzőjét. Akkoriban volt, hogy csak féloldalt vágtad le a szakállad, ugye?

Igen. Mindenféle stílusban csináltunk utána zenét, volt őszinte kőkemény rock-korszakunk is, akkor jött hozzánk énekesnek a Balogh Feri. Én pedig azt mondtam, hogy ha eddig operettzenekar voltunk, akkor most meghasonlunk, és megmutatjuk, hogy nem vagyunk az: én egy évig fél hajjal, fél szakállal, fél arccal jártam mindenhová.

De hogyan lehetett 1981-ben így járni Budapesten?

Nagyon nehezen. Volt, hogy a feleségemmel elmentünk a Skálába vásárolni, ő pedig azt mondta, hogy menjek előre, ő nem hajlandó velem mutatkozni. Úgyhogy jött három méterrel mögöttem, aztán a végén meg azért is tiszta ideg lett, mert ő velem ellentétben végig hallotta, amit rólam beszéltek az emberek. Végül szilveszterkor megkésett ajándékként levágtam a féloldalas szakállam.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Felléptél mostanában több nagy koncerten is az Arénában: az Illés Lajos-emlékkoncerten, meg a három gitáros (Radics, Barta és Bencsik) emlékkoncertjén is.

Az Illés Lajos-emlékkoncerten az öcsémmel léptem fel, ahol nem is értették a mai fiatal sztárok, hogy mit keresünk itt. Aztán amikor nekünk volt vastapsunk, nekik meg csak udvarias taps, akkor megint csak néztek. Sajnos Magyarországon semmit sem becsülnek meg, ami régi. Ezek a fiatal gyerekek, akiket ezek az "ipari televíziók" kinevelnek, csak azért vannak, hogy a tévék verhessék a mellüket, hogy őket kinevelték, aztán elhajíthassák, mint a vécépapírt. Ezeket a tévés tehetségkutató műsorokat pedig azóta nem vagyok hajlandó megnézni, amióta a legelsőben láttam egy bőgős kislányt, aki a fiam alatt járt pár évvel a zeneakadémián, és toronymagasan a legjobb volt az egész mezőnyben, a zsűri viszont számomra érthetetlenül lepontozta. Mi pedig mit keresünk még egyáltalán? Miért nem megyünk már a fenébe? Ha Louis Armstrongot vagy Duke Ellingtont így kezelték volna odakint, ahogyan bennünket itthon, már azt se tudná senki, hogy a világon voltak.

Azért léptetek fel ott, mert az Illés együttessel több helyen is egybeért a Bergendy története.

Igen, '64-ben én is hívtam Szörényi Leventét a Bergendybe, de azt mondta nekem, hogy csak akkor tud jönni, ha hozhatja a bátyját is basszusgitározni. Nekünk viszont ott volt basszgitárosnak a Gáspár Karcsi, akinek akkor született gyereke, nem tehettem meg, hogy kirúgom a zenekarból. Úgyhogy végül csak a Kár a benzinért című filmben zenéltünk együtt, ő pedig elment az Illésbe. Ők és a Bródy meg nem is játszottak most ezen az emlékkoncerten, de ez megint egy másik ügy.

Az utóbbi években neked is voltak "ügyeid": megtaláltak téged a karácsonyi Demjén-koncert miatt, hogy ott állítólag felkészületlenül léptél fel.

Ott az történt, hogy jött ez a rendkívül tehetségtelen zongorista, akinek én adtam oda az Iskolatáska felvételét, hogy erre énekeljen majd a Rózsi, ő pedig összevissza elkezdett rá zongorázni, az újságban pedig utána engem hibáztatott érte. Egyébként amióta elkészült az új Sportaréna, azóta nem voltak ott annyian koncerten, mint azon.

Aztán volt a Süsü, a sárkány zenéje.

Azt ne is mondd! Megkeresett az újságíró, hogy én '81-ben írtam-e a Süsü zenéjét, mert hogy '79-ben jelent meg az a lemez, amelyről én állítólag loptam. Mondtam neki, hogy már '76-ban megírtam, és egy évvel később adta le a tévé először. Erre azt mondja, hogy ja, egyébként nem is '79-ben, hanem már '69-ben megjelent az a bizonyos lemez, bocs. Elküldtem a fenébe, és azóta egy szót nem vagyok hajlandó beszélni se vele, se az RTL-lel, se a TV2-vel, akik az Indexszel összehangoltan támadtak ezzel. Aztán valamelyik tévé megkereste ezt a zenész csávót Kanadában, aki már vagy kilencvenéves: "Ja az? Az nem az én szerzeményem, csak rá kellett írni valamit a borítóra." Ennyit erről. (Az Index cikkét lásd itt.)

Csináltál egy csomó zenét a Süsü mellett más gyerekműsoroknak is, ezek közül melyikre vagy legbüszkébb?

A Süsü első részével egy időben készült a rádiónak A rendíthetetlen ólomkatona című rockoperánk, amelynek az Andersen-mese alapján írta a szövegét Mezei András, és abban hangzik el egész életem talán legfontosabb vezérlő tanulsága: "Csak, ha nem égsz, az veszedelmes, ne féltsd a lángtól a szíved!" Szóval ezt mindenképpen kiemelném, illetve van egy másik, amiből végül sajnos nem lett semmi. Ez a Digitális közmondások és mesék - a Szervusz, Szergej! sorozatban elhangzott 26 Romhányi-verset zenésítettünk meg techno stílusban, ami 2001-ben EmerTon díjat is kapott. Én gondoltam egyet, és bevittem a Tilos Rádióban valakihez, aki vissza is hívott egy nappal később, hogy tök jó a lemez, de ki játssza ezt igazából? Mondtam, hogy mi voltunk azok. "Ja, akkor már nem is olyan jó" - ennyi volt a válasz, becsületszavamra. Végül kiadót sem sikerült találni hozzá.

Más lenne a magyar popzene, ha nem lett volna Erdős Péter?

Róla csak annyit, hozzánk bejött '76-ban, hogy a Rózsi el van nyomva a zenekarban, kellene neki egy szólólemezt. Egy évvel később már nem volt az együttes tagja, de ugyanez volt az Illéssel is. Ő ugye annak idején átadta a helyét Radnótinak a kocsin, és aztán politikusként került a hanglemezgyárba, és úgy is viselkedett.

Szerzőként elég jogdíjat kapsz most?

54 éve vagyok hivatásos zenész, de 22 évvel ezelőtt elmentem nyugdíjba, 4311 forinttal. Akkor viszont nyugdíjasoknak már ingyen lehetett bt-t csinálni, úgyhogy alapítottam egyet. Idén januárban meg akartam szüntetni, mert a bevétel nulla, és soha semmi tartozásom nem volt, erre mondják, hogy valamit nem jól vontak le, vagy nem tudom, de hogy több millió forinttal tartozom még nekik. Szóval most nem vagyok jó hangulatban.

(Ezt az interjút Inkei Bence és Pálinkás Szüts Róbert készítette 2011-ben, de sajnos az Quart archívuma pillanatnyileg nem elérhető. Bergendy István tegnapi halála miatt vettük elő az egykori kéziratot.)

Ezt az interjút Inkei Bence és Pálinkás Szüts Róbert készítette 2011-ben, de sajnos az Quart archívuma pillanatnyileg nem elérhető. Dévényi Ádám tegnapi halála miatt vettük elő az egykori kéziratot.

Miért volt annyira menő dolog a folk-rock a hatvanas években, amikor ezt te is elkezdted csinálni?

Ennek nagyon sok oka volt szerintem. Az egyik az, hogy akkor ez az egész világban divatos volt, beleértve Amerikát is, gondolj csak Joan Baezre vagy Pete Seegerre, de mondhatnék még rengeteg más nevet is. A másik meg az, hogy a mai napig is azt szeretem ebben a műfajban, hogy teljesen eszköztelen zenés produkció, amely egyáltalán nem használ show-elemeket. Olyan, mintha leülnék veled beszélni, és ha nem vagyok nagyon antipatikus, akkor odafigyelsz és hallgatsz. Engem akkor nagyon megragadott ez az eszköztelenség, egyébként is túlságosan nonkonformista vagyok szerintem. És persze remekül lehetett használni az építőtáborokban, remekül lehetett belőle fesztiválokat szervezni, és sokkal könnyebb volt, mint rockzenét csinálni. Amikor zenekarban játszottam, állandóan probléma volt, hogy nem tudtunk hol próbálni.

Ez melyik zenekarod volt?

Az, amelyben a későbbi KFT-basszusgitárossal, Lengyelfi Miklóssal játszottunk együtt, egy akusztikus zenekar volt. Nekem több zenekarom volt, a Vízöntőbe például engem vettek be, de a saját zenekaromat el se neveztem, általában az én nevemen futott. Akkor még nem volt az Átmeneti Kabát, amit sajnálok, mert nyugodtan hívhattuk volna azt is annak.

A folk-rock Magyarországon ellenzéki műfaj volt, vagy népiesnek számított és ezáltal lett ellenzéki?

Feltétlenül voltak olyan dalok, amelyek közszájon forogtak, és ha azt elénekelte valaki, azt gondolta, hogy valami fontos tettet hajt végre. Ilyen volt az Engem hívnak Fábián Pistának, durvább formájában a Hej románok hej, vagy az Ilju haramia. Tudom, hogy ezeket ma már kevesen ismerik, pedig valamikor slágerek voltak, függetlenül attól, hogy milyen népdalon alapultak. De igen, volt benne ellenzékiség ebben és a táncház mozgalomban is a hetvenes évek elején, valamennyire a párt belső ellenzékével együttműködve. Nekem fél életemen keresztül egy világosodás zajlott, most meg sötétedik, úgyhogy visszaemlékezve tényleg nagyszerű volt, hogy egyre több levegő jutott be az országba és egyre több közösségi tevékenységet lehetett csinálni, és csak izgalmasabb volt találgatni, hogy ki a „füles”. 

Ezt hogy érted, hogy most sötétedik, és korábban világosodott?

Én a legtöbb területen úgy érzem, hogy így van. Az emberek vágynak a sötét anyagra és meg is kapják, hatalmas adaggal.

Mit nevezel sötét anyagnak?

Elsősorban azt a nagyon elcsépelt dolgot, amit úgy hívnak, hogy hazugság. Biztos nem ők tehetnek róla. Ahhoz képest, hogy szabadságban élünk, és én nem is érzem rabnak magam, de a környezetemet szellemileg rabnak érzem.

Annak idején rabnak érezted magad?

Történtek dolgok, de velem más természetű zűrök voltak, például az iskolával kapcsolatban. Magántanulónak kellett mennem, mert gyerekként is olyan voltam, hogy első másodpercben nagyképűnek látszottam, akárcsak most. Egyébként nem gondolok magamról olyan sokat, csak ilyen a habitusom, mindenkinek megmondom a véleményemet, és ezt az iskolában akkoriban nem díjazták. Valószínűleg a többiek viszont pont ezért fogadtak el 15-16 éves koromban, ráadásul elég jó zenei ízlésem is volt szerintem, legalábbis sokkal jobb, mint ahogyan zenélni tudtam. Cserébe rengeteget tanultam tőlük a folkban, aztán ennek az új hullámmal vége lett.

Az új hullám lehúzta a rolót a folk-rocknak?

Nem, hanem az én életemben talán a legérdekesebb zenei válasz volt arra, hogy ebből lehet művészetet is csinálni. Ugyanakkor megtartja a könnyűzenei szórakoztató funkcióját is, de az egy egész más felfogás volt erről a dologról, mint az, hogy verze-refrén-bridge. Azt gondoltam, hogy sokkal fontosabb lenne ilyen zenét csinálni, mint folkzenét. Utóbbitól sem távolodtam el teljesen, hiszen a mai napig nagyon szeretem hallgatni, de már nem éreztem azt, hogy ilyen zenekarban kellene játszanom. Én kielégültem abban, hogy volt egy zenekarom, a Vasmalom, amellyel beutaztuk egész Európát, és aztán egy választás elé álltunk: mehetett volna a zenekar európai fesztiválokra, ahová elsősorban autentikus magyar népdalokat kell vinni, vagy pedig felléphettünk az Európa Kiadóval, és elmehettünk volna kicsit kísérletibb irányba, egy egyetemista közönség előtt. A zenekar szavazott, én kettő és fél – kettő és fél arányban vesztesnek minősítettem magam, de kaptam tőlük egy remek bőgőst, Soós Balázst, akivel húsz évig együtt zenéltünk, ők pedig mentek külföldre. Egyszer engem is kivittek Dániába, hogy citerázzak kicsit a régi szép idők emlékére, ami elég is volt, aztán kezdődött a rendszerváltás.

Meghatározónak érzed a magyar új hullámot?

Rám mindenképpen nagy hatással volt, mind a kommersz, mind pedig az egészen elszabadult ága. Például nagy dolog szerintem, hogy egy KFT olyan fantasztikus szövegeket ad az embereknek, amiket nem szoktak meg a slágerekben, ezek pedig bekerültek a köztudatba, megmutatván, hogy lehet ilyet csinálni. Van a fejemben egy ötlet, nem biztos, hogy megcsinálom, egy „tánczenei koktél”, amelyben összeszedném azokat a kedvenc dalaimat, amik egy irányba hatottak: például a Metrótól az Okos szamár című Frenreisz-dalt, szerintem fantasztikus, és megelőlegezi a KFT-nek ezt a savós világát, mint ahogy az LGT első lemezéről a Sose mondd a mamának is. Akkoriban inkább komolyzenével foglalkoztam, zenetörténettel, aztán egyszer csak betört a padlásszobámba az új hullám. Először húztam a számat, de aztán tényleg nagyon érdekes volt, mind az együttesek, mind például azok a tartalmak, amiket Müller Péter közölt a közönséggel. Ezt egy nagyon fényes korszaknak tartom, a közönség és zene kapcsolatában. A rendszerváltás után ezt mintha elfújták volna. Most fogjam rá az X-Faktorra, vagy mire, hogy mindent konzervben és készen kapnak az emberek? Nem csoda, hogy az alapközönség is elhülyül. A számok között beszélget, egész másról, hiszen őt csak elszórakoztatják.

Milyen kapcsolatod volt az undergrounddal? Te is játszottál az FMK-ban.

Én elég későn keveredtem oda. Persze néha jártam oda, de csak ’88-tól kezdtem fellépni ott. Volt velük kapcsolatom, de úgy igazából mindenki hiányolta, hogy miért nem üvöltözök és miért nincs elektromos gitárom, és miért ezt a lágy dolgot csinálom. De volt egy-két barátom, aki ezt elismerte, szerencsére zenészek is. Tulajdonképpen nem nagyon szeretnek, de nem is utálnak, szerintem amit csináltam, annak egy részét elismerik. Nagyon sokat dolgot kaptam ebből a dologból, de mint magánember, nem adtak olyan sokat nekem. Pedig lehetett volna.

Kicsit harsányabb volt a világ hozzád képest, nem? Arról szólt minden, hogy be kell rúgni az ajtót.

Volt már korábban is, ami erről szólt, például a Ne gondold! egy slágeren keresztül rúgja be az ajtót. De én mindig a saját élményanyagomat írtam meg, éppen ezért nehéz engem szövegíróként használni, inkább azt szokták, hogy elvisznek sok szöveget, és azokból összeszednek valamit. Csak egy olyan közönséghez tudok szólni, amelyről tudom, hogy hozzám hasonlóan gondolkodik.

A te közönséged jobbára mindig ilyen volt, Dévényi Ádám-koncertre nem esnek be az emberek véletlenül.

Pedig nekem állandó élmény, hogy minden koncert után odajön valaki, hogy „te, ne haragudj, nem ismertelek eddig”. Gyakran fiatalok is. De amikor az ember szöveget ír, nem arra gondol, hogy hat ember fogja hallgatni, vagy hatvanhat, hanem azt gondolja, hogy az emberekhez beszél úgy általában. Én nagyon sokáig tagadtam, hogy létezik olyan, hogy rétegműfaj. Most már teljesen hülyének néznének ezzel a véleményemmel, úgyhogy finomítottam az álláspontomon. Szerintem nagyon is megalázó dolog arról beszélni, hogy ez rétegzene. Nem számomra, hanem mert nem lehet megállapítani ezt a közönségréteget: hogy ezek kicsodák, mi jellemző rájuk, soha nem tudtam beskatulyázni az én közönségemet. Lelkiállapot szerint igen, de foglalkozás vagy más közös tulajdonságok szerint nem. 

Milyen lelkiállapot szerint lehet?

Azt nem árulom el. Fejtse meg mindenki, de szerintem rá lehet jönni.

Mégsincs olyan kereskedelmi rádió Magyarországon, amely legalább napjában egyszer ne játszana egy olyan dalt, aminek Dévényi Ádám írta a szövegét.

Hát ez az én bosszúm és édes. [nevet] Igen, ez érdekes. Szerencsém volt azzal kapcsolatban, hogy elég kacskaringós úton ugyan, de megtaláltak a csatornák. Mindennel, ami a rockzenét érinti, a Trunkos Andráson keresztül kerültem kapcsolatba. Én a folkszíntérről ismertem meg őt, az egyik legzseniálisabb magyar zenekar, a Kolinda próbáján. Én tizenöt éves voltam akkor, ő négy-öt évvel idősebb volt nálam, és két próba után már meg is hívtak koncertezni, ami nagyon nagy dolog volt. Ő meg hivatalos tag lett, de jóban maradtunk utána is, nekem nagyon tetszett a Trunkos „vadnyugati” lénye Magyarországon. Mindig volt benne valami ellentmondásosság, de nem az öltözködésében, hanem a szerepvállalásában, amit érdekesnek találtam. Viszonylag keveset zenéltünk együtt, de rengeteg mindent terveztünk. A Rollsszal is úgy kerültem kapcsolatba, hogy ő hívott, és a nagyon nehéz szövegeimből csináltak számokat eleinte. Az Adj helyet magad mellett-et viszont nagyon eltalálták. Engem nagyon meglepett a sikere. Én ezt egészen más jellegű élményből írtam, de azért néha érdekelne, hogy mások mire gondolnak közben. Onnantól meg már ismert, hogy kerültek ezek a dalok a Rollstól a Bikinihez – külön kapcsolat volt a Németh Lojzival, aki nagyon kedves volt, két anyagomat is az ő stúdiójában csinálhattam később. És aztán egyre többet dolgoztam magamnak és egyre kevesebbet a Bikininek, 2000-től kezdve már nagyon nehezen tudtam másnak szöveget írni. Vagy annyira magántermészetűek, vagy pedig más szájából kicsit okoskodónak tűnnének. Írtam mostanában két új számot, de azokat is magamnak.

Mi a folyamat ilyenkor?

Egyszerűen csak jön. Felébredek, hogy jézusmária, már megint. [nevet] Legutóbb tényleg ez volt, hogy a folyosón jutott eszembe valami, és rohantam be, hogy hol van papír. Valami kép megjelenik és akkor azt le kell írni.

Gitár mikor volt a kezedben utoljára?

Nagyon jó kérdés! Május 3-án. Akkor volt koncertem utoljára. Ez a Gödörben volt, ami tök szerencse, mert egyébként nincs hol. 

Pedig tele van a város szórakozóhelyekkel…

De én nem szórakoztatom az embereket. Nem is szeretem őket annyira, hogy szórakoztassam. Menjenek a picsába! Annyian szórakoztatják őket, most pont rajtam akarnak szórakozni? Én nem azzal szórakozok, amivel ők. Például ők hála a jóistennek nem szerencsejátékosok.

Lóversenyezel még?

Nem, megundorodtam. Ettől a dupla lelátótól frászt kapok, mert én az ügetőt közvetlenül szeretem nézni, nem kétszáz méterről. Régen sokat jártam, dalt is írtam róla. Mindig, ha írok valamiről egy dalt, akkor azzal felmentem magam. Különben sem vagyok vad játékos, csak szeretek játszani. Az egész onnan kezdődött, hogy tizenhárom éves koromban egyszer láttam, hogy apám olvassa az újságot, amiben ügetőverseny eredmények voltak. Számomra ez teljesen új volt. Lehet fogadni? Kimentünk a galoppra, nyertem is helyre egy szürke lóval, de végül az ügetőt szerettem meg, mert hihetetlen hangulata volt. Meg azért történt ott más is. Az én generációmból biztos mindenkinek van hasonló hihetetlen története: annak idején jártunk négyen az ügetőre. Az Esti Hírlap újságírója, aztán egy Laci nevű srác, egy Miklós nevű srác és egy zenész, vagyis én. Jön a rendszerváltás, az Esti Hírlap-újságíró és én maradunk a helyükön, a másik kettőből a Magyar Nemzet illetve a Magyar Fórum glosszaírója lesz. Fogalmam sincs, mi történt. Olvastam az írásaikat, és ha komolyan gondolják, amit oda leírtak, akkor engem meg kellett volna, hogy mérgezzenek. Nem pedig az, hogy minden jól sikerült hármas után egymás nyakába borulunk és isszuk egymás egészségére az unicumokat. És ki se derül, hogy mi van belül. Tulajdonképpen ez az élmény fosztott meg attól engem, hogy érdekeljen, hogy lovak hogyan futnak. 

A mostani világ a bolond, vagy az volt hamis?

Akkor jöttünk a fény felé, és lehet, hogy hamis volt, de akkor mindenki a maga szintjén a rendszernél is okosabb lehetett: akár gazdasági munkaközösségben ásta alá azt az ideológiát, amiben egyre kevésbé hittek, akár máshol. A parlamentben már ’86-87-ben fantasztikus és értelmes felszólalások voltak, és lehetett érezni, hogy recseg-ropog ez az egész, és mindenki azt szeretné, hogy csináljunk valami értelmesebbet. Aztán jött ez az orosz főtitkár is, aki egészen másképp kezdett beszélni. És tényleg minden más lett. Engem a rendszerváltás meglepett, mert azt hittem, hogy a status quo nem fog felbomlani nagyon sokáig, de még jobban meglep, ami mára lett belőle. Hogy saját magunkat fosztjuk meg a szabadságunktól? Természetesen nem azt gondolom, hogy valamiféle igazság birtokában vagyok, de bizonyos dolgokat megéltem, nem hiszem, hogy az ellenkezője történt, miközben folyamatosan azt bizonygatják, hogy márpedig úgy volt.

Rád mindig a rosszkedv volt a jellemző. Lehet-e permanensen rosszkedvű az ember, miközben mellette hármat fordul a világ?

Nem tudom, meg kell kérdezni a nőimet, szerintem én nem vagyok alapvetően rosszkedvű. Ha így lenne, nem lennének kapcsolataim. Néha el tudok keseredni, főleg, ha lényeges dolgokról van szó – ilyenkor nem azzal kezdem, ami nagyon tetszik. Áradozhatnék most, hogy milyen fantasztikus dolog a Google térkép, utazás nélkül be tudod járni a fél világot, és még sok ilyet tudok mondani, amit ez a korszak adott. Sokkal fontosabb azonban, hogy itthon, az emberek viszonyában mi történik, milyen dolgokat számolnak fel, amikre azt hiszik az emberek, hogy őket nem érintik. Csakhogy ezt nem helyettünk csinálták, hanem mi csesztük el.

Zenét hallgatsz?

Keveset, de bőven eleget. Soha nem voltam háttérzene-hallgató, sajnos kapcsolataim is mentek tönkre emiatt, nem tudok csak úgy a háttérben zenét hallgatni, mert akkor egyből bekapcsol az agyam és dolgozni kezdek. Egyébként most magamnak újra felfedeztem a Golden Gate Quartet nevű zenekart, amely egy gospel-spirituálé együttes volt régen, és nagyon vicces, hogy mennyire hasonlít a rapre, meg tetszik a vallásossága is. Komolyzenében Sztravinszkij-őrült vagyok, aztán szeretem Miles Davist, meg a Weather Reportot. Meg azt is meghallgatom, amire felhívják a figyelmem, hogy okvetlenül hallgassam meg.

Sok barátod van?

Sok nőismerősöm van, azok közül van, de nagyon kevés igazi barátom van, pedig ez nagyon fontos lett volna az életemben. Kénytelen vagyok belátni, hogy valószínűleg én vagyok túl nehéz a kapcsolatokhoz, noha mindenkinél tudom, hogy miért volt szemét. [nevet] Ebben érzem magam igazából sikertelennek.

Trunkos Andrásnak azt mondtuk, hogy ezzel a fajta meg nem alkuvással te egy normális országban ikon lettél volna.

Ezt nem tudom magamon számon kérni. Túl korán kezdtem, de ez jó, mert olyan embereket ismertem meg, hogy szerencsésnek mondhatom magam, zeneileg meg pláne, hiszen csak annyi zenei alapom volt, hogy általános iskolában zeneiskolában jártam, különben meg a tollasütőn gitároztam, bár már a tollasütőre is írtam számot.

Ha most Börcsök Enikővel élnél, akkor többet zenélnél? Akkor kicsivel jobban jelen voltál.

Nem tudom. Ennek a kapcsolatnak nem is lett rossz vége, hiszen beszélgetünk meg jóban vagyunk. A színház egy nagyon zárt világ: én megpróbáltam a színészeket is felhasználni arra, hogy közönségem legyen, de hát ők nem erre valók. Nekem inkább egy olyan réteg kellene, amelyik azt mondja, hogy szüksége van rám és ezt valahogy ki is tudja fejezni. Még amikor volt egymás után három vagy négy koncertem a Gödörben, akkor tényleg másképp éreztem magam. 

Ott azért nem játszol többet, mert nem hívnak?

Összebalhéztam velük egy kicsit. Úgy éreztem, hogy becsaptak és kész helyzet elé állítottak. Én pedig csak amiatt nem fogom vissza magam, mert ez az egyetlen hely, ahol tudok játszani. Úgyhogy nem tudom, mikor lesz megint koncert, főleg, hogy ha kijövök a ritmusból, úgy már nehezebb. Amikor volt zenekar, akkor jó volt, mert folyamatosan próbáltunk, de az csak addig működött, amíg meg nem csináltuk három éve az Olyan jó című lemezt http://quart.hu/cikk.php?id=3135 . De nézőként se nagyon járok már koncertre, ha nincs közege annak a tartalomnak, akkor az fáj. Talán akkor ment el a kedvem, amikor egyszer voltam egy Barbaro-koncerten. Hihetetlen jó zenekar volt, fantasztikus energiával, hangszeresen is jók, az énekes is hibátlan volt, és tényleg sajnáltam: ott játszogatnak kicsit, aztán három hónap múlva megint játszogatnak… Szóval ez a sors, hogy most nekem éppen nem csöpög a csap… Másnak is csak épp, hogy csöpög.

Meg tudsz élni abból a pár számból, amit játszanak a rádiók?

Hát most kénytelen vagyok. Ez szerencse. Volt, amikor tizenöt évig színházi zenét csináltam Kaposváron, akkor abból éltem, és kicsit kimaradtam a koncertezésből, de az egy érdekes korszak volt. De én nem is vágyom sokra: soha nem mertem hitelt felvenni, tudtam, hogy nem fizetném vissza.

A Postássy Julival készített albumotok volt az egyetlen, ami a Trunkos Andrással tervezett együttműködésekből megvalósult?

Az tényleg az ötlettől a megvalósulásig egy izgalmas folyamat volt, a végterméktől viszont kicsit megijedtem. Nem volt könnyű megvalósítani, és a Hanglemezgyár elnöke, Bors Jenő eleinte nem is egyezett bele, hogy énekeljek a lemezen, végül szerencsére sikerült meggyőzni, és megcsinálhattuk a lemezt, noha akkor annyira nem voltam vele elégedett. Tíz évvel később Kaposváron szembesültem azzal, hogy sokan erről ismertek engem, ami teljesen meglepett. Ma már nagyon örülök neki, mert csupa elektronikus hangot használtunk, ami akkor durvának tűnt, ma meg ezeket már nem használjuk: Ensoniq Mirage-ok és Yamaha DX7-es szintetizátorok szóltak benne, és az is fantasztikus volt, hogy a koncepciómat elfogadták. Az eredeti cím ugyanis az lett volna, hogy Az ember szíve, végül az egyik dalból választottak inkább címet, így lett a Nincs kegyelem, ami lehet, hogy jobb is, viszont az összes dalban felbukkan a szív metafora. Abban az évben lett öngyilkos az akkori szépségkirálynő, Molnár Csilla, és ezt egy nagyon megkapó dolognak tartottam, amit nem lehetett más eszközzel kifejezni, csak a giccsen keresztül. De a giccsnek vannak olyan rétegei, amik nagyon költőiek, mert ha sok réteg rakódott rá, akkor már nem is érzed annak. Úgyhogy a Széchenyi Könyvtárban vagy ezer dalszöveget néztem át a húszas-harmincas évekből, aztán ebből állítottuk össze a dallistát, a Julit pedig az András találta meg. Akkor semmi visszhangja nem volt, sőt, még a Julit se hívták sehova, pedig egy bombajó csaj volt, nagyszerű énekhanggal. Ma meg benne van az album a 303 magyar lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvben, és különben is tudom, hogy sokan szeretik. Elégtételt érez az ember, amikor utólag bizonyosodik be valamiről, hogy megérte, de közben azért sokat vívódik, hogy ezt mégis minek csinálta.

Azért ez veled kapcsolatban több mindenről is elmondható, hogy jóval később lett ismert, mint amikor maga a dal vagy a lemez született.

Volt az Adj helyet magad mellett című lemezanyagom is, ami akkor meg se jelent lemezen, csak kazettán, ki sem fizették, aztán az is benne van ebben a könyvben. Jó meló volt szerintem, érdekes volt a hangulata, Nagy Feró volt a hangmérnök, ’90-ben csináltuk. Akkor azt hittem, hogy soha nem lesz ember, akit ez érdekelni fog, mára pedig erről is sok jó visszajelzés jött. Szóval szerencsére ezzel nem kell foglalkoznom. Azt gondolom, hogy ez egy érzéki műfaj, nekem könnyebb lenne, ha a többiek is rég abbahagyták volna. Nem kellene hetvenéves korban is rockandrollt játszani, de hát ezzel nem kell törődni, mert maximum nekem nem tetszik. Ez az egész akkor volt fontos, amikor volt. 

Trunkos Andrással volt nektek azért közös zenekarotok is.

Igen, az Átmeneti Kabát. Ezt ’83-ban alapítottuk meg, játszottunk az Egyetemi Színpadon és más klubokban is, de aztán az András kiment Amerikába, én pedig színházaztam. Csináltunk együtt egy musicalt még, amire felkértek.

Színházakba már nem hívnak?

Nem. Néha kapok értesítést, hogy ezt vagy azt a zenémet játssza valamelyik színház. Igazából az emberi viszonyokat egy autósztrádával lehetne modellezni: ha valaki nem oda való, nem azon jár, vagy egyszerűen túl lassan megy, az kívülről nézi már ezt az egészet, a viszonylagos sikerrel vagy sikertelenséggel együtt. Én pedig már csak a korom miatt is kicsit kívülről nézem. Eleget voltam fiatal. Sőt, eleget voltam én a legfiatalabb.
 

Forrás. Quart

Fotó: Pályi Zsófia

Mi lesz ezután? Mi történik, ha meghal az az ember, aki látszólag összekovácsolta a nemzetet, vajon kipukkad az ország egységének illúziója? Leszámolnak a fehérekkel, beköszönt az anarchia? Vagy a politika és a társadalom képes lesz továbbvinni azt az örökséget, amit a szimbólummá vált Madiba hagyott rájuk? Ezernyi kérdés hangzott el az elmúlt egy évben Dél-Afrikában és Dél-Afrikával kapcsolatban, de ezek közül a legfontosabb kérdés mégis ez utóbbi. Az pedig, hogy ez sikerül-e nem csak itt és most, hanem az egész világ számára szolgálhat tanulságokkal, és lehet próbája egy olyan rendszernek, ami éppen az apartheidből kilábaló Dél-Afrika okán vált modellé az átmenet útjára lépő államok számára. Az átmenet ugyanis kemény dió. Egy diktatórikus, elnyomó, igazságtalan államberendezkedést vagy anarchikus, polgárháborús állapotot felváltani egy sérülékeny, és éppen megszülető demokratikus kormányzással a lehető legnagyobb kihívás a politikusok számára. Az ilyen társadalmak rendszerint végletesen megosztottak és súlyosan traumatizáltak, de a gyógyulás és a gazdasági, politikai fejlődés érdekében szembe kell nézniük a múlttal. Mindegy, hogy egy latin-amerikai katonai diktatúráról, egy afrikai véres és elhúzódó polgárháborúról vagy államszocializmust megélő országokról beszélünk, a társadalom széles rétegei minden esetben érintettek a korábbi bűnök elkövetésében, ezért a múlttal való szembenézés szükséges és igen keserű is egyben.

Igazságtétel és megbékélés

Persze a szembenézésre nincs igazán jó módszer, a társadalmi betegségre nincs igazán jó gyógyír, a felfoghatatlant és a feldolgozhatatlant épp felfogni és feldolgozni nem lehet, de a fennálló megosztottság és a jövő felé fordulás érdekében valamit minden esetben lépni kell. Mandela megbékélést hirdető politikája pedig éppen ebben hozott valami újszerűt. A népirtásért és etnikai tisztogatásokért felelős vezetők törvényszék elé állítása egy lehetséges és járható út, mint ahogy megmutatta ezt Ruandában vagy az egykori Jugoszláviában elkövetett emberiesség elleni bűncselekmények kivizsgálása esetén a hágai Nemzetközi Bíróság. Ez azonban nem oldja meg a társadalomba ágyazott sérelmek és feszültségek feldolgozásának kérdését. A rendszer-szinten működő erőszakosság és elnyomás elrendelőit és végrehajtóit többnyire képtelenség tömegesen büntetőeljárás alá vonni, de ennek nem csak a szervek teherbíró képessége lehet az akadálya. Dél-Afrikában például az évtizedekig tartó szegregáció eredményeképp a hatalmat magához ragadó fekete közösségből valójában hiányzott az a képzett, tanult, szakértő munkaerő, ami betölthette volna az eltávolított bűnös fehér rezsim után az állam- és közigazgatás működésében jelentkező űrt, az elnyomás és kirekesztés olyan hatékony volt, hogy szinte nem volt tanult fekete az országban. Az átmenetnek tehát a megbékélés szép elvén túl a haszonelvűség szerint is fokozatosnak kell lennie, különben az újjászülető rendszer eleve halálra van ítélve. Mandela nem csak a feketéket akarta felemelni a porból, a fehéreket is maga mellé kellett hogy állítsa a jövő érdekében.

Ő pedig látta, és értette mindezt. Tudta, hogy vékony jégen táncol, mikor a feketéktől megbocsátást vár el, és tudta, hogy nem nélkülözheti a fehérek támogatását sem az újjáépítésben, akiknek egyértelműen jelezni kellett, igenis helyük van az új politikai, társadalmi rendben. Nem kis szó, hogy a megbékélés és a párbeszéd elkötelezett híveként a több évtizedes elnyomó rendszer, az intézményesített rasszizmus sötétségéből egy csepp vér nélkül, pusztán tárgyalásos alapon sikerült átvezetnie egy mélységesen sérült társadalmat a demokratikus útra. Persze ennek ára volt, emberi történetekben mérve nem is kevés, de ezt az árat meg kellett fizetni, s közben a lehető legalacsonyabbra szorítani. A sikeres átmenet érdekében el kellett kerülni, hogy a fehér társadalom egészét kollektív bűnösként kezeljék, s el kellett kerülni azt is, hogy általános amnesztiával kivívják a fekete lakosság elsöprő haragját. Végül külföldi szakemberek bevonásával és a Mandelához hasonlóan szintén Nobel-békedíjas Desmond Tutu vezetésével 1995-ben életre hívták az Igazságtételi és Megbékélési Bizottságot (Truth and Reconciliation Comission, TRC), ami 1960-tól az 1994-es választásokig bezárólag volt hivatott vizsgálni az elé terjesztett ügyeket. Fontos eleme volt a rendszernek a széles körű társadalmi legitimáció, a demokratikus felépítés és az átláthatóság, aminek jelentőségét még az eredmények esetleges megkérdőjelezhetősége sem halványítja el.

Senki ne mondhassa, hogy nem tudott róla

Az Emberi Jogokkal Való Visszaélések Bizottsága az áldozatok felé fordult, és az országban fellelhető és élő összes nyelven tartott nyilvános meghallgatásokat. Ennek jelentőségét nem lehet eléggé hangsúlyozni. Az, hogy a fekete lakosság életében először a jog előtt egyenlőként felszólalva hallathatta a hangját, ráadásul országos sugárzású televíziókon és rádiókon keresztül hangja mindenhova el is ért, már önmagában tartást adott a közösségnek. Az általuk megélt és elmesélt borzalmak pedig lehetővé tették, hogy többé senki ne mondhassa, nem tudta mi zajlott országában. A dél-afrikai nép egyként ismerhette el az apartheid bűneit. Ezzel párhuzamosan az Amnesztia Bizottság a bűnösök felszólalására számított. Bárki kérhette bizottsági meghallgatását, hogy a nyilvánosság előtt számoljon be az általa elkövetett gyilkosságok, rablások, kínzások vagy egyéb tettek részleteiről. Ha valaki megbánás, bocsánatkérés nélkül ugyan, de vállalta bűneit, és be is tudta bizonyítani, hogy azok politikai indíttatásúak és nem egyéni haszonszerzésből vagy rosszindulatú, ártó szándékból fakadóak voltak, megkapta az amnesztiát. Természetesen emiatt érte a rendszert a legtöbb kritika, hiszen a fájdalom és a düh átmenetileg fokozódhatott az érintettekben, mikor végig kellett nézniük, amint valaki szabadon távozik rémtetteinek beismerése után. Ez az ár azonban hosszú távon és nagyobb ívben szemlélve úgy tűnik, megérte.

Mandela kérlelhetetlennek bizonyult a megbékélés kérdésében, minden olyan nyomásnak igyekezett ellenállni, ami a fehérek szereplésének, kultúrájának, jelképeinek eltörlésére irányult, elég, ha az összegyúrt, hibrid himnuszra gondolunk. Az Igazságtételi és Megbékélési Bizottság tagjaival együtt szentül hitte, a békés társadalom felé vezető egyetlen út nem a törvényszéki igazságszolgáltatás, hanem az, hogy hosszú idő után végre valóban átjárható hidakat építsenek az emberek közé. Hitt a kibeszélés, a feldolgozás és a megbocsátás erejében, és hitt abban, hogy a nemzet képes a bűnök és bűnösök néven nevezése után továbblépni, és a jövő felé fordulni. Azt, hogy ez az elképzelés életképes és összes hibájával együtt is hatékony volt, jól mutatja, hogy azóta több tucat hasonló bizottságot állítottak fel a világ átmenettel küszködő országaiban hol több, hol kevesebb sikerrel.

Az igazságtételi és megbékélési módszer sikerét nem könnyű felmérni, de fontosságát és a benne rejlő lehetőségeket mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy az Európai Parlament emberi jogi albizottsága egyenesen javasolta, az uniós programok a jövőben lehetőség szerint vegyék figyelembe az átmeneti igazságszolgáltatási rendszerek megközelítéseit. Fontos szerepe lehetne egy társadalmi megbékélésre irányuló rendszer felállításának a közeljövőben többek között Szíria esetében is, bár sokan már most úgy vélik, egy hasonló bizottság működése ott csak újabb forrongásoknak adna alapot. Egy végletesen megosztott, törzsi, vallási csoportok közti ősi ellenségeskedésben fuldokló ország számára nehezen hozható gyógyulás, és talán ezért is különleges Dél-Afrika esete. A legsúlyosabb elnyomást megélő feketék Mandela személyében olyan vezért, erkölcsi világítótornyot tudhattak magukénak, aki a belé vetett bizalom okán képes volt véghezvinni azt, ami máshol könnyen elbukik. És Mandela személye hasonlóan fontossá vált a fehérek számára is.

Halála után tehát elsősorban nem az kerül mérlegre, hogy sikerült-e az átmenet, hogy az 1994-es első szabad választások, az apartheid vége óta eltelt húsz év milyen gazdasági és szociális reformokra volt elég, hanem az, hogy a megbékélés politikája mennyire hatolt mélyre a társadalom szövetében, hogy az általa összekovácsolt társadalom felnőtt-e a feladathoz, és képes-e talpon maradni. Tény ugyanis, hogy nem valósult meg maradéktalanul az ígért földosztás, a feketék a megszerzett politikai mellé nem kaptak gazdasági hatalmat, a fehérek pedig a korábbinál jóval kiszolgáltatottabbnak érzik magukat az ijesztő statisztikákat mutató, sokszor szociális frusztrációból fakadó bűnözési hullám ellen. Ezen problémák megoldása azonban csak akkor elképzelhető, ha Mandela távozásával nem illan el a társadalom egységének fontosságát valló megbékélési politika.