Bergendy István 54 évvel ezelőtt alapította meg a Bergendy együttest, amely a hetvenes években élte virágkorát, de még ma is létezik. A 73 éves zenészt punk gesztusairól, tragikus sorsú zenésztársáról, a Süsü filmzenéről és persze az Iskolatáskáról kérdeztük.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Ahogy jöttünk idefelé a Pasaréti úton, téged láttunk egy garázskaput reklámozó óriásplakáton, "Örök sláger" szlogennel?

Igen, azért vagyok rajta, mert a cégtulajdonos házaspár annak idején a Bergendy zenekar klubjában ismerkedett meg. Cserébe rendben tartják a kapumat, ami jó dolog, mert folyton bajom volt az enyémmel, állandóan a fejemre esett, meg hasonlók. Szóval ilyen hatalmas üzlet ez. [nevet]

Viszont nagyon összement a nyakadban az óra.

Igen, annak idején az NDK-ban lehetett öt márkáért ilyen nagy, műanyag zsebórákat kapni, olyan volt nekem. Vettem belőle tíz darabot, aztán mire mind elfogyott, vége is lett a szocializmusnak. Korábban is volt egyébként ilyen nyakba akasztható zsebórám, aminek az volt a legfontosabb oka, hogy harmonikáztam, és mivel a karórát a bal kézen szokás hordani, az folyton lejött, amikor bedugtam a bal kezem a harmonikába. Ezt a mostanit Helsinkiben vettem, viszont már digitális, és nem ketyeg sajnos.

Neked nagyon fontos volt, hogy a zenén kívül mindig legyenek ilyen punk gesztusok?

Igen, mindig. Bennem eleve volt már egy kettősség, mivel eleinte még vízilabdáztam a zenélés mellett, ami sokáig csak a jazzt jelentette. Ehhez jött aztán harmadikként az akkor még beatnek nevezett műfaj, főleg, amikor '67-től kimentünk külföldre játszani három évig. Felléptünk beatklubokban, ahol az volt számomra a legmegdöbbentőbb, hogy jöttek zenészek meghallgatni bennünket, méghozzá színjózanul, de pár percen belül teljesen készen voltak. Kérdezték, hogy nem kérek-e én is marihuánát. Én nagyon erős dohányos voltam akkoriban, öt doboz Munkást vagy Kossuthot szívtam el itthon naponta, odakint pedig Gitanes-t. Ezekhez képest én a marihuánát meg sem éreztem, úgyhogy mondtam is, hogy hagyjanak ezzel a hülyeséggel - ennyivel meg is úsztam a drogozást. Megismerkedtünk odakint zenészekkel - például a Free együttes tagjaival egy házban raktunk Svájcban. Ezek a srácok mindig olyan rongyosak voltak, noha sokszor annyi pénzért vették a ruháikat, mint mi, akik a legolcsóbb nejloningeket vásároltuk. Ezeket látva kezdtünk el lassan átállni egy másik gondolkodásmódra.

Na de ugyanezt idehaza nem lehetett megcsinálni.

Amikor a hatvanas évek legvégén hazajöttünk, és elmentünk az Ifjúsági Parkba, ott állt tízezer ember egyforma farmerban. Én meg akkor jöttem rá igazán, hogy zenészként kell valami plusz, ami megkülönböztet a tömegtől. Másképp kellene kinézni. Így hát 1971. június 5-e óta kopasz vagyok.

Voltak azért betyár képek Demjén Rózsiról is, ahogy bőrruhában, magas sarkúban pózol.

Igen, de az már jóval később. A Rózsi pont egy évvel azután került be a zenekarba, hogy mi hazajöttünk. Akkor volt egy kis pici, alig látható bajusza, ami nagyon rosszul állt neki, és halszálkás öltönyben járt. Amikor elmentünk először meghallgatni, el is csodálkozott, hogy "ti így jártok az utcán?" Én lehet, hogy bolond vagyok, de én bizony már akkor is így szálltam fel a villamosra, és most is így járok az utcán.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Az együttesedet legtöbben negyven éve már egy bizonyos szám miatt ismerik, ugye?

A mi legjobb munkánk a '73-as Hétfő című nagylemez volt. Nemcsak az első magyar dupla lemez volt, de egyben konceptalbum is, és minden szempontból hű lenyomata annak a kornak, amelyben éltünk. A nap minden órájához tartozott egy szám, vagyis összesen 24. Az öcsémnek, Péternek - aki amúgy másképp gondolkodik, mint én, másképp beszél, teljesen más világban él - akkor járt a fia, Peti iskolába. Mára filmrendező. Készült róla egy szám, az Iskolatáska, ami akkora sláger lett, hogy senkit nem érdekelt többé a lemez többi 23 száma. Azóta vagyunk mi elkönyvelve operettzenekarnak, noha egyébként nem is mi játszunk ezen a felvételen. El is mondom mindig a koncerteken, hogy gyerekek, ezt nem mi játsszuk ám, hanem az Állami Hangversenyzenekar vonósai, Sebestyén Ernő vezetésével. El is készült a felvétel egy csütörtöki napon, és péntek este megjelent nálam Sebestyén Ernő a lakásomon, hogy ő másnap utazik Nyugat-Németországba, és már nem tér vissza többé, úgyhogy kellene neki a gázsi. Hát innen-onnan sikerült összeszednem neki a pénzt, és soha többet nem is láttam. Illetve egyszer igen, amikor Bernstein Magyarországra jött, és ragaszkodott hozzá, hogy Sebestyén Ernő legyen a koncertmestere. De a lényeg az, hogy innentől kezdve ezzel a dallal azonosított bennünket mindenki, és hiába játszottunk mi jazzt, fúziós zenét, akármit, mert a mi világunk az volt, és még szégyelltük is magunkban ezeket a dalokat.

Pedig egy olyan dalon, mint például a Szellemvasút, semmi szégyellnivaló nincs.

A Szellemvasútat Latzin Norbert írta, aki egy külön történet. Nekem ő régi jó barátom volt, tizennégy éves múlt, amikor megismertem: én már egyetemre jártam, ő pedig a Zeneakadémia ugyanolyan csodagyereke volt, mint tíz évvel később Kocsis Zoltán. Norbert viszont '64-ben disszidált két barátjával, és végül Hollandiában egy ottani sztár zongoristája lett, akivel egész Európát bejárták. Aztán elege lett ebből az életmódból, és öt évvel később hazajött, a többi zenekarból pedig el is kezdték őt hitegetni, hogy persze, jöjjön csak, majd mennyi minden jó dolog lesz. Hát semmi nem lett, viszont elvették az útlevelét, nem mehetett évekig külföldre. Így került a Bergendybe, ahol elképesztő jó dolgokat csinált, mint például a már említett Szellemvasút vagy a Jöjj vissza, vándor. Nem ismertem nála tehetségesebb zenészt: soha semmit nem írt le, mert ahhoz már lusta volt, viszont emlékezetből képes volt elzongorázni például a Cherbourgi esernyők című film zenéjét, amelyet egyszer hallott. Én előtte azt hittem, hogy ilyen csak a mesében van, de Latzin Norbertnél tényleg láttam ilyet.

De nem maradt sokáig a zenekarban, miért?

Összevesztek a Rózsival, akivel a végén már beszélni sem voltak hajlandók. Újra kiment külföldre, megtalálta a régi haverokat, akik elvitték Münchenbe Udo Jürgenshez, aki hatalmas sztár volt a németeknél, és egyből le is akarta szerződtetni, ám az se jött össze, mert a Norbert részegen otthagyta, mondván, hogy borzasztó, amit a Jürgens csinál. Élete lehetősége lett volna, de neki nem kellett. Aztán el is tűnt, és évekkel később, '84-ben kaptuk a hírt, hogy ötnapos hullaként találták meg Kölnben egy hajléktalanszálló fürdőszobájában. Korábban néha mondogatta, hogy a régi rómaiak jól tudták, hogy annál nem lehet szebb halál, minthogy az ember beül a forró vízbe, felvágja az ereit, közben iszogat, és ahogy hűl a víz, és fogy a whisky, úgy fogy el belőle az élet. Hát ő tényleg megcsinálta.

Miután ő és Demjén is elment, a Bergendy elveszítette a két fontos szerzőjét. Akkoriban volt, hogy csak féloldalt vágtad le a szakállad, ugye?

Igen. Mindenféle stílusban csináltunk utána zenét, volt őszinte kőkemény rock-korszakunk is, akkor jött hozzánk énekesnek a Balogh Feri. Én pedig azt mondtam, hogy ha eddig operettzenekar voltunk, akkor most meghasonlunk, és megmutatjuk, hogy nem vagyunk az: én egy évig fél hajjal, fél szakállal, fél arccal jártam mindenhová.

De hogyan lehetett 1981-ben így járni Budapesten?

Nagyon nehezen. Volt, hogy a feleségemmel elmentünk a Skálába vásárolni, ő pedig azt mondta, hogy menjek előre, ő nem hajlandó velem mutatkozni. Úgyhogy jött három méterrel mögöttem, aztán a végén meg azért is tiszta ideg lett, mert ő velem ellentétben végig hallotta, amit rólam beszéltek az emberek. Végül szilveszterkor megkésett ajándékként levágtam a féloldalas szakállam.

Fotó: Hirling Bálint [origo]

Felléptél mostanában több nagy koncerten is az Arénában: az Illés Lajos-emlékkoncerten, meg a három gitáros (Radics, Barta és Bencsik) emlékkoncertjén is.

Az Illés Lajos-emlékkoncerten az öcsémmel léptem fel, ahol nem is értették a mai fiatal sztárok, hogy mit keresünk itt. Aztán amikor nekünk volt vastapsunk, nekik meg csak udvarias taps, akkor megint csak néztek. Sajnos Magyarországon semmit sem becsülnek meg, ami régi. Ezek a fiatal gyerekek, akiket ezek az "ipari televíziók" kinevelnek, csak azért vannak, hogy a tévék verhessék a mellüket, hogy őket kinevelték, aztán elhajíthassák, mint a vécépapírt. Ezeket a tévés tehetségkutató műsorokat pedig azóta nem vagyok hajlandó megnézni, amióta a legelsőben láttam egy bőgős kislányt, aki a fiam alatt járt pár évvel a zeneakadémián, és toronymagasan a legjobb volt az egész mezőnyben, a zsűri viszont számomra érthetetlenül lepontozta. Mi pedig mit keresünk még egyáltalán? Miért nem megyünk már a fenébe? Ha Louis Armstrongot vagy Duke Ellingtont így kezelték volna odakint, ahogyan bennünket itthon, már azt se tudná senki, hogy a világon voltak.

Azért léptetek fel ott, mert az Illés együttessel több helyen is egybeért a Bergendy története.

Igen, '64-ben én is hívtam Szörényi Leventét a Bergendybe, de azt mondta nekem, hogy csak akkor tud jönni, ha hozhatja a bátyját is basszusgitározni. Nekünk viszont ott volt basszgitárosnak a Gáspár Karcsi, akinek akkor született gyereke, nem tehettem meg, hogy kirúgom a zenekarból. Úgyhogy végül csak a Kár a benzinért című filmben zenéltünk együtt, ő pedig elment az Illésbe. Ők és a Bródy meg nem is játszottak most ezen az emlékkoncerten, de ez megint egy másik ügy.

Az utóbbi években neked is voltak "ügyeid": megtaláltak téged a karácsonyi Demjén-koncert miatt, hogy ott állítólag felkészületlenül léptél fel.

Ott az történt, hogy jött ez a rendkívül tehetségtelen zongorista, akinek én adtam oda az Iskolatáska felvételét, hogy erre énekeljen majd a Rózsi, ő pedig összevissza elkezdett rá zongorázni, az újságban pedig utána engem hibáztatott érte. Egyébként amióta elkészült az új Sportaréna, azóta nem voltak ott annyian koncerten, mint azon.

Aztán volt a Süsü, a sárkány zenéje.

Azt ne is mondd! Megkeresett az újságíró, hogy én '81-ben írtam-e a Süsü zenéjét, mert hogy '79-ben jelent meg az a lemez, amelyről én állítólag loptam. Mondtam neki, hogy már '76-ban megírtam, és egy évvel később adta le a tévé először. Erre azt mondja, hogy ja, egyébként nem is '79-ben, hanem már '69-ben megjelent az a bizonyos lemez, bocs. Elküldtem a fenébe, és azóta egy szót nem vagyok hajlandó beszélni se vele, se az RTL-lel, se a TV2-vel, akik az Indexszel összehangoltan támadtak ezzel. Aztán valamelyik tévé megkereste ezt a zenész csávót Kanadában, aki már vagy kilencvenéves: "Ja az? Az nem az én szerzeményem, csak rá kellett írni valamit a borítóra." Ennyit erről. (Az Index cikkét lásd itt.)

Csináltál egy csomó zenét a Süsü mellett más gyerekműsoroknak is, ezek közül melyikre vagy legbüszkébb?

A Süsü első részével egy időben készült a rádiónak A rendíthetetlen ólomkatona című rockoperánk, amelynek az Andersen-mese alapján írta a szövegét Mezei András, és abban hangzik el egész életem talán legfontosabb vezérlő tanulsága: "Csak, ha nem égsz, az veszedelmes, ne féltsd a lángtól a szíved!" Szóval ezt mindenképpen kiemelném, illetve van egy másik, amiből végül sajnos nem lett semmi. Ez a Digitális közmondások és mesék - a Szervusz, Szergej! sorozatban elhangzott 26 Romhányi-verset zenésítettünk meg techno stílusban, ami 2001-ben EmerTon díjat is kapott. Én gondoltam egyet, és bevittem a Tilos Rádióban valakihez, aki vissza is hívott egy nappal később, hogy tök jó a lemez, de ki játssza ezt igazából? Mondtam, hogy mi voltunk azok. "Ja, akkor már nem is olyan jó" - ennyi volt a válasz, becsületszavamra. Végül kiadót sem sikerült találni hozzá.

Más lenne a magyar popzene, ha nem lett volna Erdős Péter?

Róla csak annyit, hozzánk bejött '76-ban, hogy a Rózsi el van nyomva a zenekarban, kellene neki egy szólólemezt. Egy évvel később már nem volt az együttes tagja, de ugyanez volt az Illéssel is. Ő ugye annak idején átadta a helyét Radnótinak a kocsin, és aztán politikusként került a hanglemezgyárba, és úgy is viselkedett.

Szerzőként elég jogdíjat kapsz most?

54 éve vagyok hivatásos zenész, de 22 évvel ezelőtt elmentem nyugdíjba, 4311 forinttal. Akkor viszont nyugdíjasoknak már ingyen lehetett bt-t csinálni, úgyhogy alapítottam egyet. Idén januárban meg akartam szüntetni, mert a bevétel nulla, és soha semmi tartozásom nem volt, erre mondják, hogy valamit nem jól vontak le, vagy nem tudom, de hogy több millió forinttal tartozom még nekik. Szóval most nem vagyok jó hangulatban.

(Ezt az interjút Inkei Bence és Pálinkás Szüts Róbert készítette 2011-ben, de sajnos az Quart archívuma pillanatnyileg nem elérhető. Bergendy István tegnapi halála miatt vettük elő az egykori kéziratot.)