Ezt az interjút Inkei Bence és Pálinkás Szüts Róbert készítette 2011-ben, de sajnos az Quart archívuma pillanatnyileg nem elérhető. Dévényi Ádám tegnapi halála miatt vettük elő az egykori kéziratot.

Miért volt annyira menő dolog a folk-rock a hatvanas években, amikor ezt te is elkezdted csinálni?

Ennek nagyon sok oka volt szerintem. Az egyik az, hogy akkor ez az egész világban divatos volt, beleértve Amerikát is, gondolj csak Joan Baezre vagy Pete Seegerre, de mondhatnék még rengeteg más nevet is. A másik meg az, hogy a mai napig is azt szeretem ebben a műfajban, hogy teljesen eszköztelen zenés produkció, amely egyáltalán nem használ show-elemeket. Olyan, mintha leülnék veled beszélni, és ha nem vagyok nagyon antipatikus, akkor odafigyelsz és hallgatsz. Engem akkor nagyon megragadott ez az eszköztelenség, egyébként is túlságosan nonkonformista vagyok szerintem. És persze remekül lehetett használni az építőtáborokban, remekül lehetett belőle fesztiválokat szervezni, és sokkal könnyebb volt, mint rockzenét csinálni. Amikor zenekarban játszottam, állandóan probléma volt, hogy nem tudtunk hol próbálni.

Ez melyik zenekarod volt?

Az, amelyben a későbbi KFT-basszusgitárossal, Lengyelfi Miklóssal játszottunk együtt, egy akusztikus zenekar volt. Nekem több zenekarom volt, a Vízöntőbe például engem vettek be, de a saját zenekaromat el se neveztem, általában az én nevemen futott. Akkor még nem volt az Átmeneti Kabát, amit sajnálok, mert nyugodtan hívhattuk volna azt is annak.

A folk-rock Magyarországon ellenzéki műfaj volt, vagy népiesnek számított és ezáltal lett ellenzéki?

Feltétlenül voltak olyan dalok, amelyek közszájon forogtak, és ha azt elénekelte valaki, azt gondolta, hogy valami fontos tettet hajt végre. Ilyen volt az Engem hívnak Fábián Pistának, durvább formájában a Hej románok hej, vagy az Ilju haramia. Tudom, hogy ezeket ma már kevesen ismerik, pedig valamikor slágerek voltak, függetlenül attól, hogy milyen népdalon alapultak. De igen, volt benne ellenzékiség ebben és a táncház mozgalomban is a hetvenes évek elején, valamennyire a párt belső ellenzékével együttműködve. Nekem fél életemen keresztül egy világosodás zajlott, most meg sötétedik, úgyhogy visszaemlékezve tényleg nagyszerű volt, hogy egyre több levegő jutott be az országba és egyre több közösségi tevékenységet lehetett csinálni, és csak izgalmasabb volt találgatni, hogy ki a „füles”. 

Ezt hogy érted, hogy most sötétedik, és korábban világosodott?

Én a legtöbb területen úgy érzem, hogy így van. Az emberek vágynak a sötét anyagra és meg is kapják, hatalmas adaggal.

Mit nevezel sötét anyagnak?

Elsősorban azt a nagyon elcsépelt dolgot, amit úgy hívnak, hogy hazugság. Biztos nem ők tehetnek róla. Ahhoz képest, hogy szabadságban élünk, és én nem is érzem rabnak magam, de a környezetemet szellemileg rabnak érzem.

Annak idején rabnak érezted magad?

Történtek dolgok, de velem más természetű zűrök voltak, például az iskolával kapcsolatban. Magántanulónak kellett mennem, mert gyerekként is olyan voltam, hogy első másodpercben nagyképűnek látszottam, akárcsak most. Egyébként nem gondolok magamról olyan sokat, csak ilyen a habitusom, mindenkinek megmondom a véleményemet, és ezt az iskolában akkoriban nem díjazták. Valószínűleg a többiek viszont pont ezért fogadtak el 15-16 éves koromban, ráadásul elég jó zenei ízlésem is volt szerintem, legalábbis sokkal jobb, mint ahogyan zenélni tudtam. Cserébe rengeteget tanultam tőlük a folkban, aztán ennek az új hullámmal vége lett.

Az új hullám lehúzta a rolót a folk-rocknak?

Nem, hanem az én életemben talán a legérdekesebb zenei válasz volt arra, hogy ebből lehet művészetet is csinálni. Ugyanakkor megtartja a könnyűzenei szórakoztató funkcióját is, de az egy egész más felfogás volt erről a dologról, mint az, hogy verze-refrén-bridge. Azt gondoltam, hogy sokkal fontosabb lenne ilyen zenét csinálni, mint folkzenét. Utóbbitól sem távolodtam el teljesen, hiszen a mai napig nagyon szeretem hallgatni, de már nem éreztem azt, hogy ilyen zenekarban kellene játszanom. Én kielégültem abban, hogy volt egy zenekarom, a Vasmalom, amellyel beutaztuk egész Európát, és aztán egy választás elé álltunk: mehetett volna a zenekar európai fesztiválokra, ahová elsősorban autentikus magyar népdalokat kell vinni, vagy pedig felléphettünk az Európa Kiadóval, és elmehettünk volna kicsit kísérletibb irányba, egy egyetemista közönség előtt. A zenekar szavazott, én kettő és fél – kettő és fél arányban vesztesnek minősítettem magam, de kaptam tőlük egy remek bőgőst, Soós Balázst, akivel húsz évig együtt zenéltünk, ők pedig mentek külföldre. Egyszer engem is kivittek Dániába, hogy citerázzak kicsit a régi szép idők emlékére, ami elég is volt, aztán kezdődött a rendszerváltás.

Meghatározónak érzed a magyar új hullámot?

Rám mindenképpen nagy hatással volt, mind a kommersz, mind pedig az egészen elszabadult ága. Például nagy dolog szerintem, hogy egy KFT olyan fantasztikus szövegeket ad az embereknek, amiket nem szoktak meg a slágerekben, ezek pedig bekerültek a köztudatba, megmutatván, hogy lehet ilyet csinálni. Van a fejemben egy ötlet, nem biztos, hogy megcsinálom, egy „tánczenei koktél”, amelyben összeszedném azokat a kedvenc dalaimat, amik egy irányba hatottak: például a Metrótól az Okos szamár című Frenreisz-dalt, szerintem fantasztikus, és megelőlegezi a KFT-nek ezt a savós világát, mint ahogy az LGT első lemezéről a Sose mondd a mamának is. Akkoriban inkább komolyzenével foglalkoztam, zenetörténettel, aztán egyszer csak betört a padlásszobámba az új hullám. Először húztam a számat, de aztán tényleg nagyon érdekes volt, mind az együttesek, mind például azok a tartalmak, amiket Müller Péter közölt a közönséggel. Ezt egy nagyon fényes korszaknak tartom, a közönség és zene kapcsolatában. A rendszerváltás után ezt mintha elfújták volna. Most fogjam rá az X-Faktorra, vagy mire, hogy mindent konzervben és készen kapnak az emberek? Nem csoda, hogy az alapközönség is elhülyül. A számok között beszélget, egész másról, hiszen őt csak elszórakoztatják.

Milyen kapcsolatod volt az undergrounddal? Te is játszottál az FMK-ban.

Én elég későn keveredtem oda. Persze néha jártam oda, de csak ’88-tól kezdtem fellépni ott. Volt velük kapcsolatom, de úgy igazából mindenki hiányolta, hogy miért nem üvöltözök és miért nincs elektromos gitárom, és miért ezt a lágy dolgot csinálom. De volt egy-két barátom, aki ezt elismerte, szerencsére zenészek is. Tulajdonképpen nem nagyon szeretnek, de nem is utálnak, szerintem amit csináltam, annak egy részét elismerik. Nagyon sokat dolgot kaptam ebből a dologból, de mint magánember, nem adtak olyan sokat nekem. Pedig lehetett volna.

Kicsit harsányabb volt a világ hozzád képest, nem? Arról szólt minden, hogy be kell rúgni az ajtót.

Volt már korábban is, ami erről szólt, például a Ne gondold! egy slágeren keresztül rúgja be az ajtót. De én mindig a saját élményanyagomat írtam meg, éppen ezért nehéz engem szövegíróként használni, inkább azt szokták, hogy elvisznek sok szöveget, és azokból összeszednek valamit. Csak egy olyan közönséghez tudok szólni, amelyről tudom, hogy hozzám hasonlóan gondolkodik.

A te közönséged jobbára mindig ilyen volt, Dévényi Ádám-koncertre nem esnek be az emberek véletlenül.

Pedig nekem állandó élmény, hogy minden koncert után odajön valaki, hogy „te, ne haragudj, nem ismertelek eddig”. Gyakran fiatalok is. De amikor az ember szöveget ír, nem arra gondol, hogy hat ember fogja hallgatni, vagy hatvanhat, hanem azt gondolja, hogy az emberekhez beszél úgy általában. Én nagyon sokáig tagadtam, hogy létezik olyan, hogy rétegműfaj. Most már teljesen hülyének néznének ezzel a véleményemmel, úgyhogy finomítottam az álláspontomon. Szerintem nagyon is megalázó dolog arról beszélni, hogy ez rétegzene. Nem számomra, hanem mert nem lehet megállapítani ezt a közönségréteget: hogy ezek kicsodák, mi jellemző rájuk, soha nem tudtam beskatulyázni az én közönségemet. Lelkiállapot szerint igen, de foglalkozás vagy más közös tulajdonságok szerint nem. 

Milyen lelkiállapot szerint lehet?

Azt nem árulom el. Fejtse meg mindenki, de szerintem rá lehet jönni.

Mégsincs olyan kereskedelmi rádió Magyarországon, amely legalább napjában egyszer ne játszana egy olyan dalt, aminek Dévényi Ádám írta a szövegét.

Hát ez az én bosszúm és édes. [nevet] Igen, ez érdekes. Szerencsém volt azzal kapcsolatban, hogy elég kacskaringós úton ugyan, de megtaláltak a csatornák. Mindennel, ami a rockzenét érinti, a Trunkos Andráson keresztül kerültem kapcsolatba. Én a folkszíntérről ismertem meg őt, az egyik legzseniálisabb magyar zenekar, a Kolinda próbáján. Én tizenöt éves voltam akkor, ő négy-öt évvel idősebb volt nálam, és két próba után már meg is hívtak koncertezni, ami nagyon nagy dolog volt. Ő meg hivatalos tag lett, de jóban maradtunk utána is, nekem nagyon tetszett a Trunkos „vadnyugati” lénye Magyarországon. Mindig volt benne valami ellentmondásosság, de nem az öltözködésében, hanem a szerepvállalásában, amit érdekesnek találtam. Viszonylag keveset zenéltünk együtt, de rengeteg mindent terveztünk. A Rollsszal is úgy kerültem kapcsolatba, hogy ő hívott, és a nagyon nehéz szövegeimből csináltak számokat eleinte. Az Adj helyet magad mellett-et viszont nagyon eltalálták. Engem nagyon meglepett a sikere. Én ezt egészen más jellegű élményből írtam, de azért néha érdekelne, hogy mások mire gondolnak közben. Onnantól meg már ismert, hogy kerültek ezek a dalok a Rollstól a Bikinihez – külön kapcsolat volt a Németh Lojzival, aki nagyon kedves volt, két anyagomat is az ő stúdiójában csinálhattam később. És aztán egyre többet dolgoztam magamnak és egyre kevesebbet a Bikininek, 2000-től kezdve már nagyon nehezen tudtam másnak szöveget írni. Vagy annyira magántermészetűek, vagy pedig más szájából kicsit okoskodónak tűnnének. Írtam mostanában két új számot, de azokat is magamnak.

Mi a folyamat ilyenkor?

Egyszerűen csak jön. Felébredek, hogy jézusmária, már megint. [nevet] Legutóbb tényleg ez volt, hogy a folyosón jutott eszembe valami, és rohantam be, hogy hol van papír. Valami kép megjelenik és akkor azt le kell írni.

Gitár mikor volt a kezedben utoljára?

Nagyon jó kérdés! Május 3-án. Akkor volt koncertem utoljára. Ez a Gödörben volt, ami tök szerencse, mert egyébként nincs hol. 

Pedig tele van a város szórakozóhelyekkel…

De én nem szórakoztatom az embereket. Nem is szeretem őket annyira, hogy szórakoztassam. Menjenek a picsába! Annyian szórakoztatják őket, most pont rajtam akarnak szórakozni? Én nem azzal szórakozok, amivel ők. Például ők hála a jóistennek nem szerencsejátékosok.

Lóversenyezel még?

Nem, megundorodtam. Ettől a dupla lelátótól frászt kapok, mert én az ügetőt közvetlenül szeretem nézni, nem kétszáz méterről. Régen sokat jártam, dalt is írtam róla. Mindig, ha írok valamiről egy dalt, akkor azzal felmentem magam. Különben sem vagyok vad játékos, csak szeretek játszani. Az egész onnan kezdődött, hogy tizenhárom éves koromban egyszer láttam, hogy apám olvassa az újságot, amiben ügetőverseny eredmények voltak. Számomra ez teljesen új volt. Lehet fogadni? Kimentünk a galoppra, nyertem is helyre egy szürke lóval, de végül az ügetőt szerettem meg, mert hihetetlen hangulata volt. Meg azért történt ott más is. Az én generációmból biztos mindenkinek van hasonló hihetetlen története: annak idején jártunk négyen az ügetőre. Az Esti Hírlap újságírója, aztán egy Laci nevű srác, egy Miklós nevű srác és egy zenész, vagyis én. Jön a rendszerváltás, az Esti Hírlap-újságíró és én maradunk a helyükön, a másik kettőből a Magyar Nemzet illetve a Magyar Fórum glosszaírója lesz. Fogalmam sincs, mi történt. Olvastam az írásaikat, és ha komolyan gondolják, amit oda leírtak, akkor engem meg kellett volna, hogy mérgezzenek. Nem pedig az, hogy minden jól sikerült hármas után egymás nyakába borulunk és isszuk egymás egészségére az unicumokat. És ki se derül, hogy mi van belül. Tulajdonképpen ez az élmény fosztott meg attól engem, hogy érdekeljen, hogy lovak hogyan futnak. 

A mostani világ a bolond, vagy az volt hamis?

Akkor jöttünk a fény felé, és lehet, hogy hamis volt, de akkor mindenki a maga szintjén a rendszernél is okosabb lehetett: akár gazdasági munkaközösségben ásta alá azt az ideológiát, amiben egyre kevésbé hittek, akár máshol. A parlamentben már ’86-87-ben fantasztikus és értelmes felszólalások voltak, és lehetett érezni, hogy recseg-ropog ez az egész, és mindenki azt szeretné, hogy csináljunk valami értelmesebbet. Aztán jött ez az orosz főtitkár is, aki egészen másképp kezdett beszélni. És tényleg minden más lett. Engem a rendszerváltás meglepett, mert azt hittem, hogy a status quo nem fog felbomlani nagyon sokáig, de még jobban meglep, ami mára lett belőle. Hogy saját magunkat fosztjuk meg a szabadságunktól? Természetesen nem azt gondolom, hogy valamiféle igazság birtokában vagyok, de bizonyos dolgokat megéltem, nem hiszem, hogy az ellenkezője történt, miközben folyamatosan azt bizonygatják, hogy márpedig úgy volt.

Rád mindig a rosszkedv volt a jellemző. Lehet-e permanensen rosszkedvű az ember, miközben mellette hármat fordul a világ?

Nem tudom, meg kell kérdezni a nőimet, szerintem én nem vagyok alapvetően rosszkedvű. Ha így lenne, nem lennének kapcsolataim. Néha el tudok keseredni, főleg, ha lényeges dolgokról van szó – ilyenkor nem azzal kezdem, ami nagyon tetszik. Áradozhatnék most, hogy milyen fantasztikus dolog a Google térkép, utazás nélkül be tudod járni a fél világot, és még sok ilyet tudok mondani, amit ez a korszak adott. Sokkal fontosabb azonban, hogy itthon, az emberek viszonyában mi történik, milyen dolgokat számolnak fel, amikre azt hiszik az emberek, hogy őket nem érintik. Csakhogy ezt nem helyettünk csinálták, hanem mi csesztük el.

Zenét hallgatsz?

Keveset, de bőven eleget. Soha nem voltam háttérzene-hallgató, sajnos kapcsolataim is mentek tönkre emiatt, nem tudok csak úgy a háttérben zenét hallgatni, mert akkor egyből bekapcsol az agyam és dolgozni kezdek. Egyébként most magamnak újra felfedeztem a Golden Gate Quartet nevű zenekart, amely egy gospel-spirituálé együttes volt régen, és nagyon vicces, hogy mennyire hasonlít a rapre, meg tetszik a vallásossága is. Komolyzenében Sztravinszkij-őrült vagyok, aztán szeretem Miles Davist, meg a Weather Reportot. Meg azt is meghallgatom, amire felhívják a figyelmem, hogy okvetlenül hallgassam meg.

Sok barátod van?

Sok nőismerősöm van, azok közül van, de nagyon kevés igazi barátom van, pedig ez nagyon fontos lett volna az életemben. Kénytelen vagyok belátni, hogy valószínűleg én vagyok túl nehéz a kapcsolatokhoz, noha mindenkinél tudom, hogy miért volt szemét. [nevet] Ebben érzem magam igazából sikertelennek.

Trunkos Andrásnak azt mondtuk, hogy ezzel a fajta meg nem alkuvással te egy normális országban ikon lettél volna.

Ezt nem tudom magamon számon kérni. Túl korán kezdtem, de ez jó, mert olyan embereket ismertem meg, hogy szerencsésnek mondhatom magam, zeneileg meg pláne, hiszen csak annyi zenei alapom volt, hogy általános iskolában zeneiskolában jártam, különben meg a tollasütőn gitároztam, bár már a tollasütőre is írtam számot.

Ha most Börcsök Enikővel élnél, akkor többet zenélnél? Akkor kicsivel jobban jelen voltál.

Nem tudom. Ennek a kapcsolatnak nem is lett rossz vége, hiszen beszélgetünk meg jóban vagyunk. A színház egy nagyon zárt világ: én megpróbáltam a színészeket is felhasználni arra, hogy közönségem legyen, de hát ők nem erre valók. Nekem inkább egy olyan réteg kellene, amelyik azt mondja, hogy szüksége van rám és ezt valahogy ki is tudja fejezni. Még amikor volt egymás után három vagy négy koncertem a Gödörben, akkor tényleg másképp éreztem magam. 

Ott azért nem játszol többet, mert nem hívnak?

Összebalhéztam velük egy kicsit. Úgy éreztem, hogy becsaptak és kész helyzet elé állítottak. Én pedig csak amiatt nem fogom vissza magam, mert ez az egyetlen hely, ahol tudok játszani. Úgyhogy nem tudom, mikor lesz megint koncert, főleg, hogy ha kijövök a ritmusból, úgy már nehezebb. Amikor volt zenekar, akkor jó volt, mert folyamatosan próbáltunk, de az csak addig működött, amíg meg nem csináltuk három éve az Olyan jó című lemezt http://quart.hu/cikk.php?id=3135 . De nézőként se nagyon járok már koncertre, ha nincs közege annak a tartalomnak, akkor az fáj. Talán akkor ment el a kedvem, amikor egyszer voltam egy Barbaro-koncerten. Hihetetlen jó zenekar volt, fantasztikus energiával, hangszeresen is jók, az énekes is hibátlan volt, és tényleg sajnáltam: ott játszogatnak kicsit, aztán három hónap múlva megint játszogatnak… Szóval ez a sors, hogy most nekem éppen nem csöpög a csap… Másnak is csak épp, hogy csöpög.

Meg tudsz élni abból a pár számból, amit játszanak a rádiók?

Hát most kénytelen vagyok. Ez szerencse. Volt, amikor tizenöt évig színházi zenét csináltam Kaposváron, akkor abból éltem, és kicsit kimaradtam a koncertezésből, de az egy érdekes korszak volt. De én nem is vágyom sokra: soha nem mertem hitelt felvenni, tudtam, hogy nem fizetném vissza.

A Postássy Julival készített albumotok volt az egyetlen, ami a Trunkos Andrással tervezett együttműködésekből megvalósult?

Az tényleg az ötlettől a megvalósulásig egy izgalmas folyamat volt, a végterméktől viszont kicsit megijedtem. Nem volt könnyű megvalósítani, és a Hanglemezgyár elnöke, Bors Jenő eleinte nem is egyezett bele, hogy énekeljek a lemezen, végül szerencsére sikerült meggyőzni, és megcsinálhattuk a lemezt, noha akkor annyira nem voltam vele elégedett. Tíz évvel később Kaposváron szembesültem azzal, hogy sokan erről ismertek engem, ami teljesen meglepett. Ma már nagyon örülök neki, mert csupa elektronikus hangot használtunk, ami akkor durvának tűnt, ma meg ezeket már nem használjuk: Ensoniq Mirage-ok és Yamaha DX7-es szintetizátorok szóltak benne, és az is fantasztikus volt, hogy a koncepciómat elfogadták. Az eredeti cím ugyanis az lett volna, hogy Az ember szíve, végül az egyik dalból választottak inkább címet, így lett a Nincs kegyelem, ami lehet, hogy jobb is, viszont az összes dalban felbukkan a szív metafora. Abban az évben lett öngyilkos az akkori szépségkirálynő, Molnár Csilla, és ezt egy nagyon megkapó dolognak tartottam, amit nem lehetett más eszközzel kifejezni, csak a giccsen keresztül. De a giccsnek vannak olyan rétegei, amik nagyon költőiek, mert ha sok réteg rakódott rá, akkor már nem is érzed annak. Úgyhogy a Széchenyi Könyvtárban vagy ezer dalszöveget néztem át a húszas-harmincas évekből, aztán ebből állítottuk össze a dallistát, a Julit pedig az András találta meg. Akkor semmi visszhangja nem volt, sőt, még a Julit se hívták sehova, pedig egy bombajó csaj volt, nagyszerű énekhanggal. Ma meg benne van az album a 303 magyar lemez, amit hallanod kell, mielőtt meghalsz című könyvben, és különben is tudom, hogy sokan szeretik. Elégtételt érez az ember, amikor utólag bizonyosodik be valamiről, hogy megérte, de közben azért sokat vívódik, hogy ezt mégis minek csinálta.

Azért ez veled kapcsolatban több mindenről is elmondható, hogy jóval később lett ismert, mint amikor maga a dal vagy a lemez született.

Volt az Adj helyet magad mellett című lemezanyagom is, ami akkor meg se jelent lemezen, csak kazettán, ki sem fizették, aztán az is benne van ebben a könyvben. Jó meló volt szerintem, érdekes volt a hangulata, Nagy Feró volt a hangmérnök, ’90-ben csináltuk. Akkor azt hittem, hogy soha nem lesz ember, akit ez érdekelni fog, mára pedig erről is sok jó visszajelzés jött. Szóval szerencsére ezzel nem kell foglalkoznom. Azt gondolom, hogy ez egy érzéki műfaj, nekem könnyebb lenne, ha a többiek is rég abbahagyták volna. Nem kellene hetvenéves korban is rockandrollt játszani, de hát ezzel nem kell törődni, mert maximum nekem nem tetszik. Ez az egész akkor volt fontos, amikor volt. 

Trunkos Andrással volt nektek azért közös zenekarotok is.

Igen, az Átmeneti Kabát. Ezt ’83-ban alapítottuk meg, játszottunk az Egyetemi Színpadon és más klubokban is, de aztán az András kiment Amerikába, én pedig színházaztam. Csináltunk együtt egy musicalt még, amire felkértek.

Színházakba már nem hívnak?

Nem. Néha kapok értesítést, hogy ezt vagy azt a zenémet játssza valamelyik színház. Igazából az emberi viszonyokat egy autósztrádával lehetne modellezni: ha valaki nem oda való, nem azon jár, vagy egyszerűen túl lassan megy, az kívülről nézi már ezt az egészet, a viszonylagos sikerrel vagy sikertelenséggel együtt. Én pedig már csak a korom miatt is kicsit kívülről nézem. Eleget voltam fiatal. Sőt, eleget voltam én a legfiatalabb.
 

Forrás. Quart

Fotó: Pályi Zsófia